A korábbi századok manufakturális előzményeire épülve a modern magyar művészi üveg létrejöttének feltételeit a szemléleti változások mellett, illetve azokat inspirálva a művészeti oktatás teremtette meg: az Iparrajziskola utódjában, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, majd Szakközépiskolában a francia iskolázottságú, kiváló üvegművész Báthory Júlia 1952-ben hozta létre az üveg-tanszakot, míg az Iparművészeti Főiskolán elsősorban a sokoldalú Z. Gács Györgynek volt köszönhető az üvegművész-képzés 1965-ös beindítása.
A szervezett közép- és felsőfokú oktatási, illetve művészképzési keretek létrehozása és a folyamatos szakmai tevékenység mellett a kilencvenes évtizedben két újabb évszámmal jelzett esemény vált meghatározó jelentőségűvé a magyar üvegművészetben:  1991-ben megnyitotta kapuit Bárdudvarnokon az Üvegművészeti Alkotóműhely, majd 1996-ban a Somogy megyei település Goszthonyi kúriájában megalakult a Magyar Üvegművészeti Társaság, amelyeknek története 1998-ig szorosan eggyé fonódott.

A Társaság első titkára, Bognár Inke megfogalmazása szerint az üvegművészeti szerveződés célja többek között

“… az egyéni műhelyek lehetőségein túlnövő, technikai korlátoktól független, lehető legnagyobb alkotói szabadságot biztosító, inspiratív közösségi munka feltételeinek a megteremtése. Ezt szolgálják az évenként megrendezésre kerülő nemzetközi üvegszimpozionok, melyek a leglényegesebb szellemi irányzatok szabad áramlásával, új technológiai eljárások közös kipróbálásával az egyéni alkotómunkát, a szakmai fejlődést szolgálják.”

Varga Vera művészettörténész, a múlt és a jelen magyar üvegművészete kutatójának és interpretátorának a modern magyar üvegről megfogalmazott megállapítása pedig a következő:

“A XX-XXI. század üvege a gondolatra épül – minthogy az anyag maga az absztrakció, ez nem is esik különösképpen nehezére -: az eleddig megszokott anyag-funkció kettős kiindulás helyett a koncepció-tartalom-kifejezés hármas iránya dominál. Ennek eredménye egy újabb paradoxon: az üvegművészek egy része a krafttól mint domináns tényezőtől eltávolodik, más részük az új koncepcióhoz új technikai lehetőségeket fejleszt ki. Mindez azt eredményezi, hogy az üveg egyesíti, de legalábbis közelíti a művészi és a tudományos törekvéseket, s minthogy a kraftot helyettesítő gondolat a lényeg, adott esetben a használati üveg-design, az ún. művészi üveg és az üvegszobor, illetve plasztika a műfaji határaikat átlépve kizárólag művészi kvalitásukkal hatnak.”

A jelenkori magyar üvegművészet eme üvegművészeti-társasági tükre is azt tanúsítja, hogy ebben a művészeti ágazatban egymás mellett, és egymás törekvéseivel áthatva, vagy egymás törekvéseitől eltávolodva immár generációk dolgoznak együtt: azonos és egymástól eltérő tradíciókra alapozva, közös vagy más és más eszményeket vallva, egymással párhuzamos, vagy egymástól különböző áramlatokhoz vonzódva. Bonyolítja az összképet az erőteljes, karakteres ám magányos alkotói egyéniségek, s ugyanígy, az iskolateremtő mesterek és követőik jelenléte, valamint az egy-egy stíluskörhöz vonzódó, az azonos stíluseszmények által összekapcsolódó kisebb alkotócsoportok, a nemzedéki csapatok térnyerése. Konklúzióként megvonható, hogy ebben az összegző, a tagok önkéntes jelentkezésére alapozott válogatás-együttesben a Társaság arculatának pontos és hű jellemzőiként viszonylag háttérbe szorulnak a funkcionális üveg-tárgyak (és – ipar hiányában -nem lelhetők meg a művészi színvonalú gyári sokszorosítás üvegei).  És viszonylag kis szerepet kapnak az ún. építészeti üvegek.

A bemutatott kollekciót a térbe helyezett, a plasztikai hatóerőket kibontakoztató, az üveg anyagának fantasztikus fizikai adottságait és esztétikai különlegességeit kiaknázó autonóm üvegtárgy-szobor dominanciája jellemzi, s így csak mintegy nagyvonalú keretet adhat a Társaság alkotóinak és alkotásainak az a kategória-rendszer, amely a hidegen alakított csiszolt, a melegen megformált huta, az ólmozott sík, az öntött és a rogyasztott üvegkompozíciók csoportjával jelölhető meg.

A Magyar Üvegművészeti Társaság mozgalmas, jelentős művészeti történéseket hordozó, ám szakmai konfliktusoktól sem mentes múlt áll. A Társaság alkotóinak friss művei arról tanúskodnak, hogy a múlt század kilencvenes évtizedének és az ezredforduló éveinek lendülete nem szakadt meg, s hogy az üvegművészeti munkák által indukált szellemi-művészeti izgalom, pezsgés napjainkra sem lanyhult:  az eleven jelentések, a leleményes formarendek, a varázslatos technikák és a titokzatos anyagok művei újabb és újabb, korábban ismeretlen fizikai terekre és gondolati dimenziókra nyitnak kaput – Így szerezve egyre rangosabb nemzetközi elismertséget a Magyar Üvegművészetnek…

Wehner Tibor

művészettörténész

Képző-és Iparművészeti Lektorátus